Amikor 1989 novemberében az emberek az utcára vonultak, senki sem tudta pontosan, mi fog következni. Rimaszombatban a sztrájkra több ezer ember gyűlt össze, akik addig egy olyan országban éltek, ahol sok mindenről nem lehetett nyíltan beszélni. Azok között, akik később bekapcsolódtak a polgári mozgalom szervezésébe, ott volt a képzőművész és egyetemi oktató, professzor Štefan Balázs is. Harminchét év elteltével emlékszik vissza az első találkozókra, a helyi Nyilvánosság az Erőszak Ellen megalakulására, valamint azokra az elvárásokra, amelyek szerinte a mai napig nem teljesültek teljesen.
Hallgassa meg a cikk hangos változatát
A cikk hangos változata még nem érhető el.
A világ eseményeiről a magyar televízióból értesültek
Štefan Balázs szerint 1989 novembere nem derült égből villámcsapásként érkezett. Már hónapokkal korábban nyilvánvaló volt, hogy a kelet-európai kommunista rendszerek talajt veszítenek. Lengyelországban erősödött a Szolidaritás, Magyarország fokozatosan enyhített a viszonyokon, és Csehszlovákiában továbbra is fennmaradt a rendszer, amely sok eseményt elhallgatott a nyilvánosság elől.
Rimaszombat lakosai azonban egy előnnyel rendelkeztek. Nézhették a magyar televíziót.
„Itt Rimaszombatban sajátos helyzet volt, hogy főleg a magyar televíziót, a budapesti híreket és publicisztikát néztük. Ott a nyitottság sokkal előrébb tartott, mint a volt Csehszlovákiában,” emlékszik vissza Balázs.
Példaként említi a csernobili atomerőmű balesetét. Míg a csehszlovák hatóságok visszatartották az információkat, és a május elsejei ünnepségek a megszokott forgatókönyv szerint zajlottak, Magyarországon már nyíltan beszéltek a veszélyről.
Információkat keresett a szovjet sajtóban is, elsősorban a Szputnyik magazinban, amely a gorbacsovi peresztrojka idején elkezdte megnyitni a korábban tabunak számító témákat, beleértve a sztálini elnyomásokat és a gulágokat.
„Már Oroszországban is beszéltek róla, de mi még mindig ebben a konzervatív, elmaradott kommunista rendszerben voltunk,” állapítja meg.
A prágai eseményekről Látkán értesültek
Štefan Balázst maga a 1989. november 17-e Rimaszombaton kívül érte. Amatőr képzőművészek oktatójaként részt vett egy hétvégi festőtáborban Látkán.
„Péntek délután érkeztünk oda, tájképfestéssel foglalkoztunk. Kívül voltunk, televízió és rádió nélkül, semmiről sem tudtunk,” emlékszik vissza.
Csak szombat reggel értesültek egy ismerőstől, hogy Prágában a rendőrség brutálisan fellépett a diákok tüntetése ellen. Terjedt az a hír is, hogy a beavatkozásnak állítólagos áldozata is van, ami később hamisnak bizonyult.
„Gyönyörű hideg, fagyos idő volt, Látkán hó volt. Egy ismerősünk mondja: Tudjátok, mi történt Prágában? Nagy tüntetés volt, a rendőrség elnyomta, és állítólag halott is van.”
Akkor még nem sejtették, hogy éppen ezek az események indítják el a kommunista rendszer bukását.
Visszatérve Rimaszombatba, Balázs figyelte, hogyan alakul a helyzet. A városban emlékei szerint kezdetben viszonylagos nyugalom uralkodott. Néhány csoport már találkozott, de jelentősebb fordulatot csak a november 27-i általános sztrájk hozott.
Több ezer ember gyűlt össze a téren
A hely, ahol ma a Billa áruház található, 1989 novemberében Rimaszombat újkori történelmének egyik legjelentősebb polgári gyűlésének színhelye volt.
„A téren az egykori Tabak előtt, ami a mai Billa előtt van, több ezer ember volt. Minden vállalattól, hivataltól és iskolától jöttek, transzparensekkel. Odahúztak egy pótkocsit, ami színpadként szolgált,” írja le Balázs.
Emlékszik azokra az emberekre is, akik akkor bekapcsolódtak a nyilvános életbe. Köztük volt Maňo Lacko, Peter Lebovič és Dano Brezina.
A gyűlés befejezése után a résztvevők egy része úgy döntött, hogy a tiltakozással nem érhet véget minden. Szükség volt egy helyi szervezeti struktúra létrehozására és a polgári aktivitás folytatására.
Ekkor kezdődött a rimaszombati Nyilvánosság az Erőszak Ellen története.
Az első koordinációs központ a Szlovan szállodában alakult
Balázs egyik legérdekesebb emléke a mai Arany Bika szálloda épületéhez kötődik, amely 1989-ben Szlovan néven volt ismert.
Ott kezdtek el találkozni a sztrájk után azok az emberek, akik folytatni akarták a polgári mozgalom szervezését.
„Először a bárban, a kávézóban találkoztunk. Mindenki rendelt valamit, és beszélgettünk. Aztán felszabadították nekünk az első emeleti banketttermet. Ott volt az első koordinációs központja a járási Nyilvánosság az Erőszak Ellen-nek,” részletezi.
„Peter Lebovičnak volt talán a legtisztább képe. Tudta megnevezni a politikai összefüggéseket. Nem volt itt sok ember, aki értette volna ezt.”
Balázs emlékszik, hogy különböző nézetekkel és politikai múlttal rendelkező emberek találkoztak. Voltak köztük volt kommunisták, meggyőződéses antikommunisták és a magyar közösség képviselői.
A különbségek ellenére akkoriban képesek voltak együttműködni.
Készültek transzparensek, plakátok és egyéb anyagok. Balázs szerint Juraj Kepka is jelentős mértékben részt vett. Fontos szerepet játszottak a diákok, akik Pozsonyból hozták a kialakuló polgári mozgalom dokumentumait és követeléseit.
Az internet, a közösségi hálózatok és a mobiltelefonok nélküli időszakban az információk elsősorban személyes kapcsolatok révén terjedtek.
Balázs emlékeztet a helyi November kevésbé ismert neveire is. Köztük Viera Budajovára, aki később a Nyilvánosság az Erőszak Ellen irodáját vezette Rimaszombatban, vagy az orvosok csoportjára, akik bekapcsolódtak a polgári aktivitásokba.
Nem minden kommunista volt meggyőződéses kommunista
A múlt értékelésekor Balázs elutasítja az emberek egyszerű felosztását jókra és rosszakra aszerint, hogy volt-e párttagkönyvük.
Emlékeztet arra, hogy a szocialista Csehszlovákiában a kommunista párt tagsága sok ember számára a karrier előfeltétele volt. Ez különösen az oktatásban, az államigazgatásban és más szakmákban volt érvényes.
„Voltak formális tagok, akik karrier vagy gyakorlati okokból voltak párttagok. És aztán voltak meggyőződéses marxisták,” magyarázza.
Szerinte sok egykori funkcionárius a forradalom után nagyon gyorsan alkalmazkodott az új viszonyokhoz. Néhányan vállalkozók lettek, mások folytatták a politikában vagy a közszolgálatban.
Éppen az emberek és pozícióik folytonossága az egyik dolog, amit a forradalom utáni fejlődés értékelésekor fontosnak tart.
Majdnem negyven év sem volt elég
Amikor 1989-ben arról beszéltek, hogy Csehszlovákia milyen gyorsan fogja utolérni Nyugat-Európát, Balázs a szkeptikusok közé tartozott.
„Azt mondtam, hogy generációváltásra van szükség. Hogy talán húsz év múlva valahol ott leszünk, ahol lenni szeretnénk.”
Ma azonban megállapítja, hogy még ennek az időnek majdnem a kétszerese sem volt elég az összes elvárás teljesítésére.
„Olyan érzésem van, hogy még az a lassan kétszer húsz év sem volt elég ahhoz, hogy teljesen megváltozzunk.”
Ugyanakkor elutasítja azt az elképzelést, hogy a társadalom az elmúlt évtizedekben nem mozdult előre.
Szerinte Szlovákia soha nem volt anyagilag olyan jól, mint ma. Emlékeztet arra, hogy a szocialista Csehszlovákia hiánygazdaság volt, ahol sok hétköznapi termék nehezen volt elérhető, és a technológia jelentősen elmaradt a nyugati országokhoz képest.
Különösen emlékszik az első nyugati útjára 1990-ben, amikor Párizsba látogatott, és útközben Münchenbe is.
„Mindent úgy néztünk, mint a kiásott egerek. Ez elképzelhetetlen civilizációs különbség volt.”
Rimaszombatnak ma is vannak rendezetlen adósságai
Balázs azonban figyelmeztet, hogy az életszínvonal növekedése ellenére nem sikerült megoldani sok problémát, amelyet Szlovákia a múltból örökölt.
Aktuális példaként említi a dél-szlovákiai falvak ivóvízhiányát.
„Ez már tényleg szégyen, hogy a 21. században és ennyi év után így van,” mondja.
Emlékeztet a rimaszombati történelmi központ állapotára 1989 előtt. Emlékei szerint sok épület elhanyagolt volt, másokat lebontottak, és eltűntek a város eredeti épületeinek egész részei.
Szerinte a szocialista tervezés gyakran nem tudta tiszteletben tartani a városok történelmi értékét.
A kultúra és az oktatás társadalmi súlya csökken
Képzőművészként és egyetemi oktatóként különösen aggasztja az oktatás és a kultúra helyzete a mai társadalomban.
„A kultúra mintha inkább szórakozássá redukálódott volna. Az, hogy negyven évvel ezelőtt milyen tekintélyük volt az íróknak, képzőművészeknek, filmeseknek vagy színészeknek, ma már nem létezik.”
Emlékeztet arra, hogy éppen a művészek és a kulturális környezetből érkező emberek játszottak jelentős szerepet a novemberi eseményekben.
Szerinte ma a nyilvánosan elkötelezett művészek gyakran gúnyolódásnak és gyűlöletnek vannak kitéve. Ugyanakkor figyelmeztet egy szélesebb problémára – a szakértelem és az oktatás iránti tisztelet gyengülésére.
Szerinte a közösségi hálózatok olyan környezetet teremtettek, ahol a szakmai vélemény gyakran ugyanarra a szintre kerül, mint egy olyan ember megalapozatlan meggyőződése, akinek nincs meg a szükséges tudása.
Újra belevágna?
A beszélgetés végén megkérdeztük Štefan Balázst, hogy a mai tapasztalataival újra részt venne-e a novemberi eseményekben.
Nem habozott.
„Hát persze.”
Felhívja a figyelmet egy érdekes paradoxonra. Szabadfoglalkozású képzőművészként 1989 előtt is meg tudott élni. Nem arról volt szó, hogy személyesen szüksége lett volna a rendszer megváltoztatására a jobb anyagi helyzet elérése érdekében.
Sokkal fontosabb volt számára valami más.
„Megalázó korlátozás, amikor nem utazhat külföldre. Csak úgy.”
Ma szabadon utazhat, kiállíthat, dönthet a munkájáról, és élhet anélkül, hogy az államtól kellene engedélyt kérnie a határok átlépésére.
És éppen ezekben a lehetőségekben látja 1989 novemberének egyik legnagyobb hozadékát.
Szerinte a szabadság nemcsak a véleménynyilvánítás lehetőségét jelenti. Azt is jelenti, hogy dönthetünk a saját életünkről.
És ez egy olyan érték, amelyet nem szabad elfelejtenünk.
Címlapkép forrása: Štefan Balázs
Olvassa el ezt is: November 17.: Tesztelje tudását erről a napról egy rövid kvízben
NENECHAJTE SI UJSŤ
- A poltári polgármester Rocky zenéjére vonult be. Szégyenről írnak nekünk
- A bársonyos forradalom Rimaszombatban: Tisztelgés 30 év után
- Štefan Balázs: Harminchét év sem volt elég, hogy megváltozzunk
- Megígértük egymásnak a szeretetet. Zuzka Mikulcová kérdezi, hol van
- Maňo Lacko: A hatalom a földön hevert. Az volt a fontos, ki veszi fel
- A bársonyos forradalom 1989: Hogyan született meg a szabadság?
