
Amikor 1989. november 27-én a volt dohánygyár előtt Rimaszombatban több ezer ember gyűlt össze, senki sem tudta pontosan, mi fog következni. Nem voltak profi színpadok, nem léteztek közösségi hálózatok, és a helyi szervezők gyakran még csak nem is ismerték egymást. Ennek ellenére mertek a tömeg elé állni és változást követelni. Egyikük Maňo Lacko színházi szakember, díszlettervező és pedagógus volt. 37 év után visszaemlékezik a lelkesedéssel, improvizációval és bátorsággal teli napokra. Ma azonban a forradalom utáni hatalomátvétel kapcsán nagy csalódottságáról is beszél.
Hallgassa meg a cikk hangos változatát
A cikk hangos változata még nem érhető el.
Miközben Európa változott, Rimaszombatban csend volt
Marián Lacko szerint 1989 novembere nem volt váratlan. Már nyáron nyilvánvaló volt, hogy a keleti blokk országaiban változni kezd a politikai helyzet. Lengyelországban, Magyarországon és az NDK-ban olyan események zajlottak, amelyek a kommunista rendszerek közelgő végét jelezték. Csehszlovákia azonban szerinte mintha kimaradt volna ebből.
Článok pokračuje pod reklamou
„Egész Európa megmozdult, csak Csehszlovákia hallgatott. Olyan csend volt, mintha egész Európában semmi sem történt volna,” emlékszik vissza.
A november 16-i pozsonyi diáktüntetések híreit és az azt követő prágai rendőri beavatkozást a televízióban követte. Emlékszik a rimaszombati Hena Hrinkovára is, aki a pozsonyi diáktüntetés egyik meghatározó személyisége volt.
„Amikor megláttam a tévében, felismertem. Barátom volt, a bátyámmal egy osztályba járt. Egy ideig tanítottam is a gimnáziumban, amikor ott gyakornokoskodtam,” meséli.
A hivatalos híradások azonban szerinte az eseményeket úgy mutatták be, mint a köztársaságot felforgatni akaró emberek akcióit. Rimaszombatban eközben semmi különös nem történt.
„Itt nem történt semmi. Csak néztük a tévét,” mondja a november 17. utáni első napokról.
Krónika, transzparensek és rendőrök a hátunk mögött
A helyzet csak a november 27-re meghirdetett általános sztrájk közeledtével kezdett változni.
Ekkor kereste fel Lackót barátja, Ján Galdík, becenevén Gazó, egy nagy krónikával. Azt akarták, hogy ebbe jegyezzék fel az eseményeket és azok aláírásait, akik részt vettek a novemberi történésekben.
„Vett egy vastag krónikát. Én írtam bele a szöveget. Minden aláírás ott van,” emlékszik vissza Lacko. Hogy ma hol van ez a dokumentum, nem tudja biztosan. Úgy véli, hogy a helyi Nyilvánosság az Erőszak Ellen anyagai között lehet, amelyek megmaradtak.
Közben elkezdték készíteni a transzparenseket és jelszavakat. A készítésükben jelentős szerepet játszott Ďuro Kepka képzőművész.
„Elkezdődött a krónika készítése, a jelszavak előkészítése, és Ďuro Kepka elkezdett plakátokat festeni. Jártunk ragasztani őket, és a rendőrök követtek minket,” írja le.
Visszaemlékezései szerint azonban már nem tartóztatták le őket, és nem bántották őket. A tiltakozó mozgalom akkoriban már sok csehszlovák városban elterjedt, és a helyzet nagyon gyorsan változott.
A készülődések ellenére még nem volt világos, ki fogja koordinálni az általános sztrájkot Rimaszombatban, és ki áll majd az emberek elé.
Ötezer ember a dohánygyár előtt
Amikor eljött november 27-e, Lacko emlékei szerint a volt dohánygyár előtt körülbelül ötezer ember gyűlt össze.
Szinte véletlenül került az improvizált emelvényre.
„Odaértem az emelvényhez, láttam ott a barátaimat, főleg Peťa Lebovičot. Megkérdeztem tőle, mit csinálunk. És ő azt mondta, hogy ezt kell felolvasni.”
A diákmozgalom és a Nyilvánosság az Erőszak Ellen követeléseiről volt szó, amelyek a pozsonyi egyetemisták révén jutottak el Rimaszombatba.
Lacko máig emlékszik a kartonokból készült transzparensekkel teli tér látványára.
„Amikor láttuk a dohánygyár előtt az ötezer embert, azt mondtuk: Hú, ez aztán az erő.”
Éppen ennyi ember jelenléte adott neki bátorságot.
„Akkor éreztem, hogy ezek az emberek mögöttünk állnak. Ezért nem féltem felmenni az emelvényre.”
A Nyilvánosság az Erőszak Ellen menet közben alakult
Az általános sztrájk után kezdett formálódni a helyi polgári mozgalom. Lacko szerint ennek meghatározó személyiségei közé tartozott Peter Lebovič, Dano Brezina és ő maga. Fokozatosan csatlakoztak mások is, akik a hangosítást, a technikát, a gyűlések szervezését vagy a vállalatokkal való kommunikációt biztosították.
„Valójában minden este sztrájkoltunk. Amikor már nagy hidegek voltak, ingyen kaptuk meg a kultúrházat, így a gyűlések ott folytatódtak,” emlékszik vissza.
A kultúrházban szerinte körülbelül ötszáz ember gyűlt össze. Bár kevesebben voltak, mint a téren, a polgári tevékenységek folytatódtak.
A Nyilvánosság az Erőszak Ellen fokozatosan irodát is kapott a volt Nemzeti Front épületében, ahol ma a városi hivatal egy része található. Kaptak telefont, és elkezdték koordinálni a találkozókat a vállalatokban és szervezetekben.
„Hívtak minket, hogy holnap gyűlésünk van a Rimavan termelőszövetkezetben, és kérjük az járási VPN delegációját, hogy jöjjön el legalább egy vagy két ember.”
Lacko szerint a polgári kezdeményezések közvetlenül az üzemekben, iskolákban és más intézményekben alakultak ki. Képviselőik változásokat követeltek a vezetésben, és meghívták a helyi aktivistákat a vitákra.
Az irodában nők is segítettek, akik az adminisztrációt és a kommunikációt biztosították. Lacko emlékszik Mirka Bajkajovára és Viera Péliovára.
„Nagyon gyakran voltunk terepen. Szükségünk volt valakire, aki felveszi a telefonokat és feljegyzi az összes dolgot.”
Színházból és archívumból ismerték egymást. Politikai szervezetük nem volt
Érdekes, hogy azok az emberek, akik a helyi polgári mozgalom élére álltak, Lacko szerint november előtt nem alkottak szervezett ellenzéki csoportot.
Elsősorban a kultúra, a színház és személyes kapcsolatok révén ismerték egymást.
Dan Brezinával a színházban dolgozott együtt. Brezina rendezett és írt darabokat, Lacko a díszlettervezéssel és színészettel foglalkozott. Petra Lebovičot az archívumi találkozók révén ismerte, ahová a történelemről és a társadalomról vitatkozni jártak.
„Ő volt a sétáló enciklopédia, ami Magyarország és Csehszlovákia történelmének fejlődését illeti. Nagyon szívesen jártunk oda vitatkozni,” emlékszik vissza Lebovičra.
Az ismerősök között sem volt teljes bizalom a forradalom előtt.
„Mindannyian féltünk egymástól, mert senki sem tudta, hogy a másik nem kapcsolódik-e valahogy az ŠtB-hez. Tehát bíztunk is egymásban, meg nem is.”
Éppen ezért fontosnak tartja megemlíteni, hogy a novemberi események Rimaszombatban nem előre megírt helyi forgatókönyv szerint alakultak. Az emberek fokozatosan szerveződtek, reagáltak az új információkra, és sok döntést napról napra hoztak meg.
„A hatalom a földön hevert. Az volt a fontos, ki veszi fel”
Lacko egyik emléke Dan Brezinához kötődik, aki szerinte nagyon pontosan ragadta meg a forradalmi napok hangulatát.
„Az emberek talán nem is tudják, hogy most a hatalom a földön hever. És az a fontos, ki veszi fel.”
Lacko ebben a gondolatban látja mai csalódottságának lényegét is.
Bár sikerült eltávolítani a kommunista párt vezető szerepét és megnyitni az utat a szabad választások felé, szerinte nem vizsgálták meg eléggé, ki lép be az új politikai és gazdasági struktúrákba.
„Nem volt rá időnk. Nem voltak rá embereink,” magyarázza.
Emlékszik, hogy a helyi polgári kezdeményezésekhez olyan emberek is csatlakoztak, akikről később kiderült, hogy szoros kapcsolatban álltak az előző rendszerrel.
„Csak később jött visszamenőleg az információ: Vigyázat, ez már hatvannyolcban problémás ember volt. De ezt csak utólag tudtuk meg.”
Lacko szerint a forradalom utáni időszak túl gyors volt, és sok döntést anélkül hoztak meg, hogy eléggé ismerték volna az embereket és múltjukat.
Mit tenne ma másképp?
Amikor megkérdezzük, hogy 37 év távlatából újra felállna-e az emelvényre, határozottan válaszol.
„Azt, hogy felmentem az emelvényre és beszéltem, nem változtatnám meg. Azt biztosan nem.”
Egy dolgot azonban saját bevallása szerint sokkal határozottabban képviselne.
„Vizsgáljunk meg mindenkit, figyeljük meg, ki privatizál, ki vásárol vállalatokat, ki jut vagyonhoz, ki lesz csendben oligarcha a hátunk mögött.”
Lacko meg van győződve arról, hogy a volt hatalmi struktúrák egy része képes volt a forradalom utáni átalakulást a saját javára fordítani. Privatizációs értékelése nagyon kritikus, és azt állítja, hogy a társadalom nem tudta eléggé megvédeni a közvagyont.
A rendszer megváltoztatásának következetlenségét tartja a novemberi generáció egyik legnagyobb hibájának.
A szocializmus alatt nem volt jobb, mondja
Annak ellenére, hogy csalódott az 1989 utáni fejlődés miatt, Lacko elutasítja a forradalom előtti élet iránti nosztalgikus elképzeléseket.
Emlékeztet az áruhiányra, a lakásokra vagy autókra való hosszú várólistákra és a korlátozott utazási lehetőségekre.
Saját maga is emlékszik, hogy apja még nagykorúsága előtt felírta őt egy lakás várólistájára. Csak 1986-ban jutott lakáshoz.
„Akkor is fiatal voltam, akkor is éltem szép és felejthetetlen pillanatokat. De egyáltalán nem gondolom, hogy akkor jobb volt.”
A legnagyobb különbségnek a szabad mozgást tartja.
„Ma beülök az autóba, és keresztülmegyek Európán anélkül, hogy bárki megállítana, átkutatná az autómat, hogy mit csempészek vagy mit hozok be.”
A szabad utazás, az információkhoz való hozzáférés és a saját életük feletti döntés lehetősége szerinte olyan értékek, amelyeket ma az emberek gyakran nem vesznek észre.
37 év után aggasztja, merre tart a társadalom
Marián Lacko ma pedagógusként is tevékenykedik, és fiatalokkal dolgozik a színházi környezetben. Érzékeli, hogy a jelenlegi generáció érdeklődik a társadalmi témák iránt, és sok diák a művészet révén akar reagálni a körülötte zajló eseményekre.
Ugyanakkor aggasztja az ellenőrizetlen információk terjedése és azok hatása a közvéleményre.
„Az interneten bárki bármit igazságként adhat elő,” állapítja meg.
Amikor 1989-et összehasonlítja a jelenlegi helyzettel, elismeri, hogy 37 évvel ezelőtt nem tudta volna elképzelni a mai helyzetet.
„Ha valaki 37 évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy 37 év múlva még mindig harcolnunk kell a bolsevikok ellen, és tulajdonképpen ugyanazokkal az emberekkel, mint akkor, azt mondtam volna, hogy ez hülyeség.”
Ez az ő személyes és nagyon kritikus értékelése a jelenlegi politikai fejlődésnek. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a forradalmi eseményekben való részvétel döntését nem bánja.
A novemberi napokra úgy emlékszik vissza, mint egy olyan időszakra, amikor az emberek képesek voltak legyőzni a félelmet, egymás mellé állni és közösen változást követelni.
Bár ma sok forradalom utáni fejlődés eredményével elégedetlen, a kérdésre adott válasza, hogy újra megtenné-e, ugyanaz marad.
Igen.
Forrás fotó: Marian Lacko
Olvassa el ezt is: Štefan Balázs: 37 év sem volt elég, hogy megváltozzunk
NENECHAJTE SI UJSŤ
- Maňo Lacko: A hatalom a földön hevert. Az volt a fontos, ki veszi fel
- A bársonyos forradalom Rimaszombatban: Tisztelgés 30 év után
- A poltári polgármester Rocky zenéjére vonult be. Szégyenről írnak nekünk
- Štefan Balázs: Harminchét év sem volt elég, hogy megváltozzunk
- Megígértük egymásnak a szeretetet. Zuzka Mikulcová kérdezi, hol van
- A bársonyos forradalom 1989: Hogyan született meg a szabadság?
