Gyerekként titokban anyukája függönyeit vágta szét. Később rajzot tanított, turkálóból származó ruhákat alakított át, és saját öltözékeket készített. A rimaszombati Katarína Gregorec ma már a Bratislavai Divatnapok „Új arcokat keresünk a divatszínpadra” versenyének győztesei közé tartozik. Jelentkezését egyetlen gondolattal adta be: megpróbálom.
Katarínával folytatott beszélgetésünket nevetés, kitérők és barátnője, Mirka Brešťanská pillantásai kísérték, aki a felkészülés és a bemutató kulisszái mögött is segítette őt. Amikor a tervező azt mondta magáról, hogy nem szeret beszélni, mindabból, amit már elmesélt, ezt nehéz volt elhinni. 🙂
Humora mögött azonban ott van a saját munkája iránti tisztelet, jó adag lámpaláz és rengeteg idő, amit az alkotásnak szentel. Arról beszélgettünk, hogyan került a kollekciója a kifutóra, miért tér vissza újra és újra a női témához, és miért nem csak a húszéveseké lehet az újrakezdés.
Mikor kezdődött nálad az alkotás? Már gyerekkorodban is jelen volt a divat?
Már az óvodában. Titokban vágtam anyukám függönyeit, ő erről nem tudott. Az általános iskolában faliújságokat készítettem, krónikás voltam, az osztálytársaim titokban odaadták a munkáikat, hogy segítsek nekik.
Ezután következett az alapfokú művészeti iskola, majd a trenčini ruhaipari középiskola, ahol divattervezést tanultam, végül pedig a prešovi egyetem. Ott a képzőművészettörténettel és rajztanítással foglalkoztam. A diplomamunkámat a szlovák színházi jelmezről írtam – nemcsak írtam róla, hanem három modellt is készítettem.
Článok pokračuje pod reklamou
Később tanítottál is. A divat a képzőművészet mellett továbbra is az életed része maradt?
Rajztanárként dolgoztam, így a művészet mindig körülvett. De ez mindig összekapcsolódott a ruházattal is. Közel állt hozzám a divat, bár nem ilyen profi szinten.
Mindig szerettem volna valami mást viselni. Nem szerettem, ha ugyanazt a ruhát láttam valakin a városban. Ezért nagyon szerettem turkálókba járni, sok mindent átalakítottam, sokat varrtam is magamnak.
Azt hittem, már több divatbemutatón is részt vettél.
Korábban egyetlen divatbemutatóm sem volt. Voltak ugyan felkérések, de amikor mérlegeltem, logisztikailag túl bonyolult lett volna számomra. Nekem kellett volna a modelleket és mindent megszervezni.
Ennél a versenynél a szervezők biztosították a modelleket és a rendezvényt is. Ez nekem nagy könnyebbség volt. Így a munkámra koncentrálhattam.
Mi győzött meg végül, hogy most mégis jelentkezz?
Úgy mondom, hogy most álltak össze a csillagok. Egy ismerősöm kérdezte, miért nem jelentkezem valamilyen versenyre. De mindenhol azt láttam: fiatal divattervező, lehetőség fiatal művészeknek. Ez elriasztott.
Aztán az interneten szembejött velem, hogy új arcokat keresnek. És a „Művészet a divatban” téma is megfogott. Azt mondtam magamnak, hogy ez akár sikerülhet is. Így hát megpróbáltam.
Önéletrajzot sem küldtem. Csak röviden leírtam, mivel foglalkozom, hogy női divatot kötök, saját anyagokat készítek, és csatoltam tíz fotót. Csak utólag vettem észre, hogy kísérőlevelet is kellett volna küldeni. Úgy voltam vele: ha akarnak, kiválasztanak. Ha tetszik nekik valami, felhívnak.
És felhívtak. Emlékszel, hol ért a hír, hogy beválogattak?
Épp egy munkauton voltunk Lengyelországban. Este vacsora közben véletlenül belenéztem az e-mailembe, és ott volt az üzenet, hogy kiválasztottak. Hát ez hihetetlen!
Addig kicsit viccnek fogtam fel, hogy majd megpróbálom. De amikor valósággá vált, elgondolkodtam: ez már nem játék. Ez már felelősség.
Hogyan élted meg az első találkozást a zsűrivel?
Hatalmas tisztelettel álltam eléjük. Amikor megláttam, kik lesznek a zsűriben, azt mondtam magamnak, hogy még jobban oda kell tennem magam. Ez felelősség a nevem és a munkám iránt is.
De én nem olvastam el, hogy kísérő szöveget is elő kell készíteni. A többi versenyzőnek kész prezentációja volt, költőien beszéltek az alkotásukról, én meg csak néztem: húha, most mit mondjak?
Nekem ugyanis gondom van a beszéddel.
A beszéddel? Ezt a beszélgetésünk alapján kevesen gondolnák.
Annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy a szám nem bírja követni őket (nevet). Vagy épp nem jut eszembe a megfelelő szó. És ha stresszelek, az látszik rajtam. Az ilyen prezentációk nem igazán kellemesek számomra.
Mire rám került a sor, már nem is volt energiám átgondolni, mit mondjak. Aztán felálltam, ők kérdeztek, én válaszoltam. Szerintem azonban főleg az érdekelte őket, amit láttak.
Bejutottál a hét döntős közé. Megkönnyebbültél?
Szó sincs róla, akkor indult be igazán a turbó-stressz.
Beültem az autóba, és gondolkodtam: jó, művészet a divatban. És most? Hat modellt kellett készíteni, és az egész kollekciónak értelmet adni. Tudni, mit akarok mondani.
A nőt választottad. Miért éppen őt?
Én mindig visszatérek a nőhöz. Virágok és állatok is lenyűgöznek, de az emberi testtel folyamatosan dolgozom. Már az egyetemen is nagyon szerettem az alakos kompozíciókat. Csak utólag jön rá az ember, miért rajzol mindig nőket, arcokat, szemeket, kezeket vagy a női test egyes részeit.
Olyan nőt választottam, akit egy időszakon keresztül mutattam be, gyermekkortól az érettségig. Az első modell a gyermeket jelenítette meg, játékos és nagyon színes volt. A következőnél a virágszirmok arccá álltak össze. Volt ott színházi nő, titokzatos és bohém. Szerintem ezek mind a mi arcaink. Hiszen mi is ilyenek vagyunk: ilyenek is, olyanok is.
Mivel zárult ez a női út?
A bohém nővel. Eljutsz egy olyan szakaszba, amikor már nem zökkentenek ki bizonyos dolgok. Már nem akadályoz meg minden, nem bosszant minden, és a saját utadat járod.
Szerettem volna, ha az emberek nemcsak a ruhát, hanem a nő karakterét is érzékelik, akit az egyes modellek megjelenítettek.
Hogyan lesz a fejedben megszületett elképzelésből kész ruha?
Először a fejemben kell megszületnie, aztán le kell rajzolnom. Zsákárd technikával kötök. Próbálgatom a színeket, a kompozíciót, az egyes elemek elrendezését. Próbálkozom, kísérletezem: igen, nem, ez működik, az nem.
Ennél a kollekciónál azon gondolkodtam, hogyan tudom a portrét vagy a női töredékeket úgy bevinni a kötött anyagba, hogy az emberek felismerjék, és illeszkedjen a modell karakteréhez. Ugyanígy a szabásvonalakkal is dolgoztam. Hullámok, lekerekített formák jelentek meg. Szerettem volna, ha minden összhangban van.
Článok pokračuje pod reklamou
A felkészülés során nem voltál egyedül. Ki állt melletted?
Mirka segített, aki a barátnőm és a férjem asszisztense. A férjem „kölcsönadta” őt nekem. Ő a második énem. Sokszor a gondolataimat is kitalálja, és nekem pont erre van szükségem. Néha magammal sem bírok, ilyenkor jön Mirka, és rendet tesz bennem.
Segített a lánya, Zoe Haňová is, aki a videót, zenét és a grafikai anyagokat készítette. A zene is fontos volt, illeszkednie kellett a modellekhez. A videóban összefonódott az alkotásom, a fotók és maga a nőiesség.
A kollekció részei voltak a modellek is. Sikerült átadniuk azt, amit az egyes nőkről szerettél volna elmondani?
Ebben nagyon sokat segített Zoe, ő választotta ki a modelleket, elmagyarázta nekik, melyik modell mit jelent. A lányok elsőre megértették. A megjelenésüket is ehhez igazították, hiszen nemcsak viselni, hanem előadni is kellett a ruhákat.
Remekek voltak. Tényleg. Megköszöntem a modellügynökségnek is. Tudták, mi a dolguk, igyekeztek, és értették, miért vannak ott ezek a modellek. Nagyon nagyra értékelem a hozzáállásukat.
Milyen érzés volt látni a kollekciódat a pozsonyi Refinery Gallery kifutóján?
Igazából nem is éltem át igazán. Végig a kulisszák mögött voltam, akkora stresszben, hogy sok mindent fel sem fogtam. Az öltöztetést, a próbákat, a zenét, a videót kellett intézni. Ugyanazok a modellek más tervezőknek is bemutattak, így mindent össze kellett hangolni.
Például két modellemnek fejfedője volt. Arra is gondolni kellett, hogy a frizurájuk megfeleljen a következő tervezőnek is. Nagyon stresszes volt, de megoldottuk.
Az ember azt szeretné, hogy színvonalas legyen, és ne kelljen szégyenkeznie a munkája miatt. Én mindig tudom, mit csinálnék még másképp. Részletekben is maximalista vagyok.
Mi járt a fejedben, amikor kimondták a nevedet, mint győztes?
Valóban nem hittem el. Tudom, közhelynek hangzik: nem számítottam rá. De a verseny előtt hatalmas tisztelettel álltam hozzá.
Sikerről beszélünk, nevetünk, de mindez mögött rengeteg munka van. Igaz lenne azt mondani, hogy könnyű volt?
Ha azt mondanám, hogy egyszerű, csodálatos és szép volt, hazudnék. Minden ilyen projekt, vagy bármi, amit az ember profi szinten akar csinálni, rengeteg időbe, idegbe, álmatlan éjszakába és napba kerül. És csalódásokba is.
Attól, hogy mosolygósnak tűnök, még nem mindig ilyen az élet. Szerencse is kell hozzá. És aztán tényleg kitartás. Nekem olyan lehetőségeim vannak, amilyenek, és hálás vagyok értük. De ha az ember igazán akarja, meg lehet csinálni.
Mit mondanál annak, akinek van egy ötlete, de hezitál, hogy belevágjon-e? Talán azért is, mert már nem érzi magát elég fiatalnak.
Én mindenkinek drukkolok. A fiataloknak, a középkorúaknak, de azoknak is, akik már talán nyugdíjasok, és valamit szeretnének csinálni. Próbálják meg, ne féljenek tőle. Próbálkozás – tévedés. Ha nem próbálod, nem tudod, hogy igen vagy nem.
Az én esetemben megérte, még ha nem is vagyok már tizenkilenc, húsz vagy huszonegy. Ma már korlátlan lehetőségek vannak.
Az, hogy megragadod őket, még nem jelenti azt, hogy már nyertél is. Katarína útja is tele volt kételyekkel, csalódásokkal és álmatlan éjszakákkal. De megmutatja, hogy érdemes megpróbálni. És aztán kitartani.
Ez is érdekelheti: A Teatro Fashion Days 2016 pénteki napján fellép Henrieta Kurčíková
NENECHAJTE SI UJSŤ
- Szlovák konyha az Orol étteremben. Mit érdemes megkóstolni?
- Megyei választások: utak, kórház és iskolák támogatása
- Két autó ütközött, a forgalmat a rendőrség irányítja
- Drogok a gyerekek: A legnagyobb veszély a hallgatás lehet
- A közösségi hálózatokat el kell pusztítani. Tényleg?
- Új lendület Rimaszombatnak: indulok, hogy városunk teljes mértékben kihasználja lehetőségeit
