
A rimaszombati születésű Simona Kántorová már négyévesen tudta, hogy tanár szeretne lenni. A rimaszombati Kereskedelmi Akadémián végzett, hosszú évekig foglalkozott zenével, de sosem adta fel gyermekkori álmát. Ma a losonci Internátus Egyesített Iskolában tanít szlovák nyelvet, ahol speciális nevelési-oktatási igényű diákokkal dolgozik.
Hallgassa meg a cikk hangos változatát
A cikk hangos változata még nem érhető el.
A Rimava.sk-nak adott interjújában mesél tanári pályájáról, a diákokkal átélt különleges pillanatokról, és arról, milyen fontos, hogy olyan munkát találjunk, ami beteljesít minket.
Ki is Simona Kántorová? Mutatkozz be olvasóinknak.
Bevezetésként büszkén vallom, hogy rimaszombati születésű vagyok. Büszkén, mert sokat köszönhetek annak a környezetnek, ahol születtem, felnőttem és érettem.
Jelenleg második éve dolgozom Losonc egyik általános iskolájában, mint szlovák nyelvtanár a felső tagozaton. Mivel ez a munka sok erőfeszítést igényel a munkaidőn túl is, szabadidőm nagy részét ennek szentelem.
Článok pokračuje pod reklamou
Már gyerekkorod óta közel állt hozzád a zene. Ki vezetett be ebbe, és milyen szerepet játszik ma az életedben?
Hét évesen döntöttem úgy, hogy beiratkozom a rimaszombati Alapfokú Művészeti Iskolába, ami teljesen természetes következménye volt a zenéhez fűződő kapcsolatomnak, amely gyakorlatilag születésemtől fogva megvolt.

A családomban nem volt olyan ember, aki valamilyen módon ne lett volna kapcsolatban a zenével. Szüleim aktív tagjai voltak egy kórusnak, apám egész életében több hangszeren játszott, anyám közel áll az énekléshez, és a keresztanyám az alapfokú művészeti iskolában tanít éneket.
Valószínűleg már gyerekkoromtól fogva érzékelték, hogy közel áll hozzám a zene. Ezért otthon nem is volt kérdés, hogy fogok-e járni az Alapfokú Művészeti Iskolába. Teljesen automatikus volt.
A zene iránti kapcsolatom fokozatosan formálódott a serdülőkoromban is. Saját véleményt alakítottam ki, kerestem, milyen zene érdekel és mi tetszik.
Azok az évek, amikor különböző zenei formációkat kezdtünk létrehozni kortársaimmal, de az Alapfokú Művészeti Iskola tanáraival is, felejthetetlenek voltak. Akkor értettem meg, mennyit adott nekem a zene az életemben.
Csodálatos emberek voltak, akikkel megismételhetetlen pillanatokat éltünk át, de a kitartás, a fegyelem, a bátorság a közönség előtti fellépéshez, vagy a saját hibák elfogadása és azokkal való munka képessége is.
A zene számomra még mindig valami, ami formált engem. Ezt próbálom mindig emlékeztetni magamra, amikor leülök a zongorához.

Bár tudtad, hogy tanár szeretnél lenni, mégis a rimaszombati Kereskedelmi Akadémiát választottad. Miért?
Azt, hogy egyszer tanítani fogok valakit valamire, talán már négyéves korom óta tudtam. Éreztem, hogy ez lesz az utam, és minden lépésem ehhez a döntéshez vezetett, még ha a középiskola választása logikátlannak is tűnhet.
Abban az időszakban, amikor középiskolát választottam, számos tevékenységem volt az Alapfokú Művészeti Iskolában és azon kívül is, amelyekkel továbbra is foglalkozni akartam. Intuitívan éreztem, hogy a Kereskedelmi Akadémia biztosítja számomra azt a teret, hogy a hobbijaimat úgy fejlesszem, ahogy akkor szükségem volt rá. Az elképzeléseim valóra váltak, és a négy év alatt megkaptam ezt a teret.
Bár a tananyag tartalma nem teljesen egyezett az érdeklődésemmel, a tanulmányok mégis szélesebb látókört nyitottak számomra, amiért végül hálás vagyok. Sok gyakorlati készséget, amit ott szereztem, az egyetemen is hasznosítottam.
A választásom már egyértelmű volt számomra. Gyerekkoromtól kezdve közel álltak hozzám a könyvek és az irodalom, és ez a kapcsolat még inkább elmélyült az általános iskolában a szlovák tanárom, Marika Jankovičová révén. Az ő tanári mestersége jelentős inspirációt adott nekem, hogy ugyanazon az úton induljak el, és kövessem az ő lépteit.
Ma a losonci Internátus Egyesített Iskolában dolgozol. Miben különbözik ez az iskola a hagyományos általános iskoláktól?

A losonci Internátus Egyesített Iskola olyan diákok számára nyújt oktatást, akik kommunikációs képességzavarral, hallássérüléssel vagy autizmussal élnek.
Nem egy speciális iskola abban az értelemben, ahogy azt sokan elképzelik. Diákjaink a szokásos tankönyvekből tanulnak, és a kilencedik osztály befejezése után készen állnak arra, hogy a választott középiskolájukban folytassák tanulmányaikat.
A különbség a hagyományos általános iskolához képest főként a kisebb osztálylétszámban és a különböző oktatási módszerek kiválasztásában rejlik. A cél az, hogy minden diáknak, bármilyen nehézséggel küzdjön is, segítsünk elsajátítani nemcsak a tananyagot, hanem a tanulási folyamatban való önbizalmat is.
Mivel nagyon intuitív természetem van, és általában az érzéseimre hallgatok, már a felvételi interjú során reméltem, hogy itt kapok majd munkalehetőséget.
Amikor az igazgatónő felhívott, hogy engem választottak, éreztem, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell. És ez az érzés azóta sem változott.
Hogyan igazítod az oktatást a diákjaid igényeihez? Mi okoz neked a legnagyobb örömet a munkádban?
Mint tanár, meg vagyok győződve arról, hogy minden diáknak bármelyik iskolában szüksége van valamilyen egyéni megközelítésre. Mindannyian egyedi lények vagyunk saját nehézségeinkkel, problémáinkkal és érzelmeinkkel.
A szlovák nyelv természetesen az egyik fő tantárgy. Igyekszem azonban nem rémisztővé tenni, és az óráimat párbeszédre és vizualizációra alapozni, hogy a diákok minél több szükséges dolgot magukkal vigyenek.

Nagyon szeretek áttekinthető gondolattérképeket készíteni, bevonni az oktatásba minden érzékszervet, és az irodalmi művek elolvasása után szabad beszélgetéseket folytatni a diákokkal. Igyekszünk összekapcsolni az irodalmi szövegeket a mindennapi élettel és az emberi élményekkel.
Az iskolánk diákjait különleges embereknek tekintem, saját életútjukkal. Speciális igényeiket, mint a tanulási zavarok vagy kommunikációs nehézségek, úgy látom, mint a világ látásmódját, nem pedig problémaként, ami bármilyen módon hátrányos helyzetbe hozná őket.
Sok olyan pillanatot élek át a diákjaimmal, amelyektől libabőrös leszek. Különösen akkor, amikor érzem a bizalmukat.
Amikor megosztanak velem valamit, amit nem akarnak vagy nem tudnak mással megosztani. Amikor mesélnek nekem az élményeikről, csak úgy felkeresnek az órán kívül, vagy spontán megölelnek, mert éppen szükségük van rá.
A legerősebb pillanat eddig az volt, amikor az osztályom diákjai a múlt tanév végén könnyek között láttak, és velem együtt sírtak.
A szívük nagysága és empátiájuk mértéke leírhatatlan.
Tudsz munka után kikapcsolódni? Hogyan töltöd legszívesebben a szabadidődet?
Őszintén meg kell mondanom, hogy az iskolától még nem tudok teljesen kikapcsolódni. Az oktatás mellett iskolai újságot is vezetek és spanyol szakkört, ami szintén időt és energiát igényel.
Egyúttal az IT technikusunkkal és tehetséges diákjainkkal egy összetettebb, több hónapos audiovizuális projektet készítünk elő, amely mély értéket közvetít. Azokon a napokon, amikor ezen dolgozunk, csak késő este érünk haza.
A nehéz és stresszes napok után azonban nagyon sokat segít, ha elmegyek az edzőterembe, fülhallgatóval a fülemben, vagy visszatérek a régi zenész időkbe a zongora mögött.
Emellett egy kicsit még mindig diák vagyok, mivel jelenleg szakdolgozati eljárásban vagyok, és jövő évtől tervezem a speciális pedagógiai tanulmányok bővítését.

Mit üzennél azoknak a fiataloknak, akik még csak most keresik jövőbeli hivatásukat? Tisztában kell lenniük a jövőjükkel már tizenöt évesen?
A jövő tervezése nagyon egyéni dolog. Én mindig, egyszerűen fogalmazva, a saját utamat jártam, és tudtam, mit akarok az életben csinálni.
Vannak azonban emberek, akiknek sokkal több időre van szükségük ahhoz, hogy megtalálják magukat. Talán több különböző foglalkozást is ki kell próbálniuk, és csak felnőttkorban jönnek rá, mivel szeretnének foglalkozni, mi az ő hivatásuk. Ez szerintem teljesen rendben van.
Fontos azonban, hogy ne maradjunk hosszú távon olyan helyeken, ahol nem látunk perspektívát.
A fiataloknak, akik fontos életdöntés előtt állnak az iskola vagy a jövőbeli hivatás választásában, azt üzenném, hogy keressék az útjukat addig, amíg belül nem érzik magukat beteljesültnek, függetlenül a környezet véleményétől.
Nincs szebb érzés, mint reggel felkelni és örömmel menni munkába.
Véleményem szerint az ember akkor tud igazán teljes életet élni, ha olyan munkát végez, amely számára értelmet ad, még akkor is, ha ingyen kellene csinálnia.
NENECHAJTE SI UJSŤ
- Amikor Rimaszombatot a szerencse mentette meg a katasztrófától
- Rimaszombati Simona Kántorová: Diákjaimnak nagy szívük van
- A Vepor Néptáncegyüttes 55 éves lett. Van kinek továbbadniuk
- Karácsony stressz nélkül? Kezdje el korábban és élvezze teljesen
- Mihályová Orsolya azt akarja, hogy a szlovák nyelvet tanuló diákok ne féljenek
- Ladislav Garassy: Milyen országot hagyunk gyermekeinkre?
