Interjút hoztunk egy olyan emberrel, aki nemcsak a második világháborúra, hanem az azt megelőző életre is emlékszik. Ján Vilhan 1932-ben született az akkori Feledincen. Ma ez Jesenské, mi pedig felkerestük őt. Elmesélte nekünk az életét.
A szülei Podpoľaniából származtak, hogyan kerültek ide az ősei?
Ott még nagyobb volt a szegénység, mint itt. 1930-ban jöttek ide mezőgazdasági munkára. Három testvér jött a húgukkal, az apám volt a legfiatalabb a testvérek közül.
Článok pokračuje pod reklamou
Először Riečkyben (Detva járás) laktak, majd Korytárkyba (Detva járás) költöztek, aztán mindent eladtak, és idejöttek. Saját földjeiken dolgoztak, termeltek és állatot tartottak.
Milyen volt a gyermekkora?
1938-ban kezdtem az iskolát, szlovák iskolában. De csak néhány hónapig. Novemberben jöttek a magyarok, és magyar iskolába jártam egészen addig, amíg az 1944 körül meg nem szűnt.
Milyen érzés volt, hogy költözés nélkül egy másik országban, Magyarországon találták magukat?
Először Csehszlovákiában éltünk, aztán hirtelen… egy szót sem tudtunk magyarul. Az iskolában viszont csak magyarul lehetett beszélni. Szünetekben is, hazafelé is. Ha szlovákul szólaltunk meg, az ujjainkat csipkedni kellett, és vonalzóval ütöttek rá.
A falu neve is megváltozott. Előtte Feledince volt, utána már csak Feled.
Milyen volt az élet a második világháború alatt?
Nagy volt a szegénység. Mindent elvettek tőlünk: teheneket, kecskéket, a megtermelt búzát. Sokszor csak kukoricalepényt ettünk. Mezítláb jártunk, nem volt cipőnk. A nagybátyám legalább fából készített klumpát a gyerekeinek. Az iskolába mindenkinek vinnie kellett egy fahasábot a kályhába, hogy ne fázzunk. Ilyen szegénység volt. A szüleink néha átmentek Szlovákiába, ott minden volt: hús, ruha is.
Néhány szlovákot Németországba hurcoltak táborokba, és nem tértek vissza. Apám és a család többi férfitagja szlovákok voltak Magyarországon. Nem sorozták be őket, nem mehettek harcolni. De minden szombaton jelentkezniük kellett a faluban, ott, ahol ma a Nostalgia étterem van.
Itt a völgyben a magyarok gyakran tartottak gyakorlatokat. Sokszor elvitték a szerszámokat, kapákat, villákat. Kémek is jártak, kérdezősködtek. Vigyáznunk kellett a szlovák beszédre. Két év alatt megtanultam magyarul.
Van valamilyen konkrét történet a háborúból, amit megosztana?
Amikor jöttek az oroszok, az ezredes összegyűjtötte az összes férfit az udvaron, és azt mondta, ha ellenállnak, nem lesz bíróság. Katonai bíróság lesz. [Vilhan úr a botjával géppisztolyt imitált].
Hogyan változott meg az élet a háború után?
Elvégeztem a népiskolát, majd a polgárit is tizennyolc évesen. Öt évig apámmal dolgoztam a földeken. Aztán bevonultam katonának.
Később beszélgettem egy békéscsabai szlovákkal. A háború után a magyarországi szlovákokat át kellett volna telepíteni Szlovákiába, a szlovákiai magyarokat pedig Magyarországra. De ő nem ment. Azt mondta, ott élte le az életét, ott vannak eltemetve a családtagjai, apák, nagyapák. Így is lett, kevesen költöztek át. Csak a legszegényebbek jöttek.
Az ötvenes években Csehországban volt katona. Milyen emlékei vannak erről?
Október 1-jén vonultam be a šumperki katonai intézetbe, ez volt a „Kijevi” 36. gépesített ezred. Onnan Plzeňbe helyeztek át. Egy éjszakát a Svatá Dobrotivá kolostorban töltöttem. Vacsora előtt, ahogy mindig, keresztet vetettem. A mellettem ülő katona megkérdezte: „Jó ember, maga nem fél?” Mondtam, hogy én senkit sem öltem meg, nem öltem, nem félek.
Májustól Plzeňben voltam a repülőtéren, fedezékeket építettünk. Aztán áthelyeztek a Šumavára, ott lőszerraktárakat építettünk. České Budějovicében négy hónapig dolgoztam a téglagyárban. Utána Stodban is a téglagyárban. Janovicében laktanyákat építettünk, és a kőbányában is dolgoztunk.
„Megbízhatatlannak” minősítettek, a PTP-hez (munkaszolgálatos alakulatokhoz) tartoztam. A háború után dolgoztam, de nem léptem be időben semmilyen ifjúsági szervezetbe. Az unokatestvéreim beléptek, ők megbízhatónak számítottak.
Plzeňben, a repülőtéren találkoztam egy légierő-kapitánnyal. Azt mondta, hogy akik eldöntötték, ki megbízható, maguk sem tudnak rendesen olvasni, írni. Azt mondta: „Nekem mindannyian megbízhatóak vagytok!”
26 hónapig voltam katona. Általában pontosan két év volt a szolgálat. Egyik barátom, aki szintén nem volt megbízható, négy évig volt bent. Még így is jól jártam. A legtöbben egy laktanyába vonultak be, és két év múlva ugyanonnan szereltek le. Én bejártam fél Csehországot.
Milyen volt az élete a katonaság után?
A vasúthoz kerültem Fiľakován tolatóként, egy évig dolgoztam ott. Utána kértem az áthelyezésemet Feledre, jelzőőr lettem. Ott 32 évet dolgoztam.
Közben megnősültem, két gyermekem született, Janko és Mirko, de Mirko meghalt. Az utóbbi években özvegy vagyok.
Amíg felnőttem, Feled járási székhely is volt. Ha jól emlékszem, csak az ötvenes években nevezték át Feledincéről Jesenskére.
Köszönjük az interjút, és minden jót kívánunk!
Olvassa el ezt is: Gál Piroska: A város díjazottja 86 évesen is aktív
NENECHAJTE SI UJSŤ
- Szlovák konyha az Orol étteremben. Mit érdemes megkóstolni?
- Megyei választások: utak, kórház és iskolák támogatása
- Két autó ütközött, a forgalmat a rendőrség irányítja
- Drogok a gyerekek: A legnagyobb veszély a hallgatás lehet
- A közösségi hálózatokat el kell pusztítani. Tényleg?
- Új lendület Rimaszombatnak: indulok, hogy városunk teljes mértékben kihasználja lehetőségeit
